December 24-én délután elcsitul a város. Sorra zárnak az üzletek, nemsokkal később pedig útnak indulnak az apukák, nagypapák a legkisebbekkel a kötelező Jézuskaváró sétára. Ilyenkor mással nem találkozol a város utcáin. Huncut összekacsintással jelzik egymásnak, hogy ugyan arra várnak: a jelre, hogy megjött a Jézuska.
Miközben ők sétálnak, én pedig gyermekkori szomszédolós Jézuskavárós délutánjaimra emlékezem, kezembe került a Kőszeg és Vidéke 1895. december 22-i száma. Ebből szemezgetve az akkor 28 éves Kincs István ma is aktuális sorait ajánlom figyelmetekbe.
Karácsony.
Az esztendőnek megvan a maga tavasza, a borús égnek a maga tsillaga, a sivatagnak – az oáza s a hosszú küzdésben elfáradt szívnek a maga ünnepe.
Ami az esztendőnek a tavasza, az éjnek a maga csillaga, a sivatagnak az oáza az a küzdő emberiség millióinak a karácsony ünnepe.
Hiszen a föld alatt szunyadó virág alig várhatja nehezebben a tavaszi nap első sugarát; az éjjeli vándor alig tekinthet nagyobb vágyakozással a csillagos égre, mint mi nézünk a kedves ünnep elé. Már alig nyújthat pálmalombjával üdébb nyughelyet a karavánnak, mint a szeretet ünnepe nyújt a keresztény világnak…
Karácsony van!
A zakatoló műhelyeket pillanatra csend veszi bérbe; a pöröly kiesik a modern rabszolga kezéből, elszakad a rabláncz, mely az emberiséget második Prometheusként a föld alacsony rögéhez köti; egy sóhaj szakad föl a szivből — a könnyebbülés sóhaja s az a fohász sasszárnyakon tör föl az égbe s megtalálja ismét a hitet — az Istent.
A templomok megtelnek.
Karácsony ünnepe van.
Oly különös szatírája a sorsnak az emberiség jelszava: a fellegek fölé! excelsior ! S minél inkább hangoztatja azt a jelszót, annál jobban süpped a föld sarába. A modern Ikarosz megpörköli szárnyát annál a napnál, melyet az ész jogára hivatkozva maga tűzött az égre; eszménvt keres s széttépi vele legszebb álmait; a végtelenséget kutatja s az első kőbe belebotlik — istenné teszi önmagát s ez az isten megelégszik hat deszkafallal. — Végczélja az elmúlás.
Hát azért van milliók ajkán excelsior, hogy az eszményi örökkévalóságot elcseréljük az elmúlással? Boldogságot keresünk s ma lesújtóbb a fájdalom, vigasztalatlanabb a bánat, égetőbb a könny, elhagyatottabb a boldogtalan, mint valaha . .
Karácsony ünnepe van.
Mint az őszi villanás a borús éjszakába, ugy gyújt derűt e gondolat ezer kebelnek szomorú éjjelébe. S ez a derű lehet csillogó mécs csak, de lobbanása mellett a szív fölmelegszik, reményeinknek száraz fája bimbózni kezd rája; s a csepp, mely a kiserkedt levélre gyűl, nem a lemondás könnye, melyen a napsugár szomorúan megtörik, ragyogó harmatcsepp az, mely új tavaszról, szebb jövőről beszél.
A hit fölemel, megvigasztal.
Karácsony ünnepe van.
A sivár kebel is visszaálmodja a boldog gyermekkor tiszta álmait, mikor még az ártatlan szív tudott örülni, lelkesedni a kisded Jézus látogatásának. S ha azóta el is borult ezreknél a gyermeki hit fénye, azért egy sugár tör magának utat karácsony ünnepén a sivár kétkedés ölébe, hogy megrezegtessen olyan húrokat, melyek hangja az angyalok énekével oly rokon s velük együtt mondja el lelkesen
Dicsőség az Istennek!
S a meghatott sziv ölén, mintha viszhang kelne, mely a menyből hozza el az Úr vigaszos izenetét:
„Békesség a jóakaratú embereknek a földön!”
Oh hozd el ezt a békességet az emberiség küzdő millióinak, te kedves karácsony ünnepe!
